Pistivőfély apuka lett - 22. rész

Zoárd és a kiságy – avagy fél év kellett, hogy rájöjjünk az egyértelműre

Van az a pont az apaságban, amikor az ember már egészen komoly szakértőnek érzi magát.

Tudod, mikor kell büfiztetni. Tudod, melyik sírás mit jelent. Felismered a „fáradt vagyok” sírást a „nem tetszik a banán” sírástól. Tudod, hogy a gyerek pont akkor fog elaludni, amikor te végre leülsz enni.

Szóval mi, Zoárd szülei, fél évvel ezelőtt teljes joggal gondoltuk úgy, hogy ezt a gyereket már nagyjából kiismerjük.

Spoiler: nem.

Zoárd ugyanis két hónapos korától kezdve egészen korrekt módon aludt éjszaka. Nem mondom, hogy a szülői alvásklub tiszteletbeli elnökei lettünk, de azért voltak vállalható éjszakák – egészen bőven. Az ember kezdte visszanyerni az életkedvét, már nem a kávéfőző bekapcsológombja volt az első gondolata reggel, és lassan elhitte, hogy talán mégis lehet ebből valami.

Aztán egyszer csak:

ÉJSZAKAI ÉBREDÉS.

Mi pedig, mint két tapasztalt szülő, természetesen végigzongoráztuk az összes lehetséges forgatókönyvet.

Éhes?

Nem.

Szomjas?

Nem.

Fogzik?

Lehet.

Melege van?

Nincs.

Fázik?

Nem.

Valami baja van?

Reméljük, hogy nem.

Növekedési ugrás?

Biztos.

Fejlődési mérföldkő?

Valószínű.

Holdfázis?

Egy idő után már ezt is komolyan vettük volna.

És persze jöttek a különböző praktikák. Altatás, simogatás, visszaaltatás, ringatás, „ssshhh”, „aludj már, kisfiam”, majd az a szülői technika, amikor az ember csukott szemmel, lélekben már rég máshol járva próbálja megoldani a helyzetet.

És ez ment.

Nem egy hétig.

Nem egy hónapig.

FÉL ÉVIG.

Igen.

Hat.

Hónap.

Kellett hozzá, hogy eljussunk ahhoz a zseniális felismeréshez, amit valószínűleg egy átlagos felnőtt három munkanap alatt megfejtett volna:

KICSI NEKI A KISÁGY.

Zoárd ugyanis azóta szépen nőtt.

Csak hát mi ezt valahogy nem kötöttük össze azzal az apró részlettel, hogy ugyanabba a kiságyba próbáljuk belepréselni, amelyikben hónapokkal korábban még kényelmesen elfért.

A gyerek pedig valószínűleg éjszakánként ott feküdt, és azt gondolta:

„Srácok… komolyan? Nézzetek már rám. Én már konkrétan nagyobb vagyok ennél a fekhelynek nevezett valaminél. Jó volt , szép volt, de ennyi volt”

Mi meg:

„Biztosan valami fejlődési ugrás.”

Nem, kisfiam.

Te csak kinőtted az ágyadat.

A legszebb az egészben, hogy amikor végre leesett a tantusz, nem volt semmi misztikus megoldás. Nem kellett új altatási módszer. Nem kellett holdfázist figyelni. Nem kellett szakirodalmat bújni.

Csak kellett egy nagyobb ágy.

És Zoárd azóta nagyjából úgy alszik a padlóágyában, mint aki személyesen bosszút állt az elmúlt hat hónap minden éjszakai ébredéséért.

Mi pedig ott állunk mellette, és próbáljuk feldolgozni, hogy fél évig kerestük a választ, miközben a válasz konkrétan ott volt a gyerek méretében.

Ez az apaság, kérem.

Az ember azt hiszi, hogy tapasztalt.

Aztán a gyerek nő három centit, és rájön, hogy újra kezdő.

De legalább most már tudjuk: ha Zoárd legközelebb éjszaka felébred, először nem a Chagpt-t nyitjuk meg.

Megmérjük az ágyat. Újra.