Pistivőfély apuka lett - 11. rész

Fogas kérdés(ek)

Zoárd fogzik. Én pedig… hát, én is, vagy legalábbis jönnek a fogas kérdések ezrével. Mondjuk nekem nem új fogaim nőnek, hanem a türelmem kopik el lassan, mint egy régi fogkefe, vagy a fogaink zománca, pedig, aki ismer, tudja mekkora türelmem van.

Minden apró nyöszörgésnél összerándulok: "Na, megint fáj neki?" Ha eszik, gyanakodva figyelem: "Most azért tolja ki a kanalat, mert nem éhes, vagy mert az ínye helyett inkább az én idegeimet szeretné rágcsálni?" Ha éjjel felkel, reménykedve suttogom a sötétbe a feleségemnek: "Talán most csak egy ártatlan forgolódás?" Spoiler: szinte soha nem az.

Nappal egy igazi kis rágcsáló lett Zoárd. Bármi, amit elér: a játéka, az ökle, az én ujjam, a Dettié, a vállam, azonnal a szájába kerül. Már kezdek gyanakodni, hogy esetleg egy titkos hörcsög-gén is keveredett a családfánkba?! A nyála szüntelenül csorog, mintha egy mini vízesést telepítettünk volna a lakásba, és a textilpelusok teljes állományát kizárólag ennek a kezelésére használjuk.

Éjszaka pedig... Nos, az éjszakák egy másik dimenzióban telnek mostmár, szépen lassan. Egy álomvilágban, csak épp álom nélkül. Amikor végre elalszik, azonnal érezzük a csapdát: ha mozdulok, ébred. Ha maradok, reggelig egy testhelyzetben dermedek le, mint egy ókori szobor.

Napközben próbálkozunk mindennel: hideg rágókával, dalokkal, olvasással, tánccal, "varázsigékkel". Egyik se csodaszer, de néha egy apró mosolyt mégis kicsalnak belőle. És az a mosoly, még fogak nélkül is, minden álmatlan éjszakát megér.

Persze közben bennem motoszkál a gondolat: ha most, egyetlen, vagy kettő kis fogacska ekkora káoszt csinál, mi lesz, ha egyszerre jön három? Vagy amikor elérünk a nagyőrlőkhöz? Vajon akkor már hivatalosan is bejelentkezhetek egy alvásklinikára?

Egy biztos: Zoárd fogai előbb-utóbb kibújnak. Hogy nekünk marad-e egy is az idegeinkből a végére? Nos, ez egy igazán fogas, öööö fogós kérdés.