Pistivőfély apuka lett! – 7. rész
Egy keresztelő naplója
Zoárd keresztelője egy szép, csendes őszi vasárnap délelőtt zajlott. Mondhatnánk, de a fenét! A feleségem már reggel hat órakor úgy tett nekem az ágyban: na keljünk, nincs időnk aludni! Majd sürgött, forgott, pedig mindent jó előre összekészített. Igen, igen, valószínűleg ebből a szempontból tipikus anya. Én még hátradőltem kicsit, mondván, mi baj lehet?! Tipikus apa?! Akárcsak az esküvőnk előtt. Tudtam, nem lehet gond ezúttal sem, hisz a feleségem gondoskodó, a Mindenható Isten jóságos, a lelkész felkészült, a család érkezik. Meg is jöttek, anya, keresztapa nem kis izgalomban tettek, vettek. Majd elindultunk, felvettük keresztanyut is. Nem volt egyszerű – lélekben. Egyszerre lengett be a teljesség és az üresség. Odaértünk. A templom falai között a gyertyák pislákoló fénye derengett, a Nap fénye pedig úgy sugárzott, mint a kisfiam, aki nyilván 15 hetesen nem tudja, mi vár rá, de mi ige, és csak jót akarunk neki, mint mindig. A lelkünkben éreztük, hogy valami különleges készülődik. Ez nem csak egy szertartás lesz: egy kis élet új fejezetének kezdete, amit családtagok, barátok és szeretteink körében ünnepelhetünk.
A lelkész odajött, nyugtatott, biztatott, velünk volt – a Jóisten szolgája. Amint a szertartásra előlépett, hogy megáldja Zoárdot, éreztük a csend mélységét, az orgona magasságát, amikben mintha maga az idő is megállt volna egy pillanatra, vagy visszább is ugrott volna. Ezen a napon volt amúgy óraátállítás. Zoárd nyugodtan, kíváncsian nézett körül – apró szemeiben egy új világ bontakozott ki, amiben még minden új, minden felfedezésre vár, amit még nem láttunk eddig talán. Az arcán megcsillant minden fény – a Nap, az öröm, a kíváncsiság, ahogy a szentelt víz pedig a homlokára került; három (Atya, Fiú, Szentlélek) rövid, tiszta mozdulattal, az élet áldását és a család hagyományait éreztük meg a Jóisten által.
Zoárd keresztelője nem csupán a hit útjára való első lépés volt, hanem annak az ígérete, hogy szeretetben, odafigyelésben és törődésben fog felnőni. Minden jelenlévő szívében ott dobogott a gondolat, hogy ez az áldás mindannyiunk ígérete: hogy egyengetjük az útját, hogy mindig mellette állunk, és hogy vigyázunk rá.
Ahogy a lelkészasszony a kisfiúnk nevét kimondta, mintha maga a templom falai is megjegyezték volna, hogy itt és most valami nagy dolog történt. Zoárd neve mostantól nemcsak a családjában, hanem egy közösség szívében is otthonra talált. Hallottam, ahogy édesapám épp eldurrantja a kölyökpezsgőt odafent a mennyben – minden ünnepen azt ivott.
A szertartás végén pedig, mikor kiléptünk a templom hűvöséből a nap áradó fényébe, mindannyian éreztük, hogy ez a nap nem múlt el nyomtalanul. Zoárd életének egy fejezete most kezdődött el, egy áldással, egy szeretetteljes közösséggel, amely a jövőjének minden pillanatában vele lesz – a szerető család és az Isten áldása. Az a tiszta és egyszerű remény, ami mindannyiunk szívét átjárta, ott ragyogott minden mosolyban, minden szemben, és minden gyengéd ölelésben, amit aznap egymásnak adtunk.
Már nem csak a mi gyerekünk Zoárd, a Jóistené is, aki legalább úgy óvja majd, mint, együtt – mert ez az egyik legfontosabb: együtt.
